Lugosi Lugo László fotós, művészeti szakíró, aki évtizedek óta szenvedélyesen fényképezi Budapest építészetét, műtárgyait, művészeit és az alkotók műhelyeit, most – berlini kiállítása révén – egy titkos-titokzatos világba, a graffitik szubkultúrájába kalauzol mindannyiunkat.
– Mikor kezdett graffitiket fotózni? Köztudott, hogy évtizedek óta mindent megörökít, ami ebben a városban fontos: épületeket, embereket, műtárgyakat. Most került sorra a graffiti. De miért épp most?
– Nagyon régóta figyelem a falakon zajló “eseményeket”, de ennyire intenzíven pontosan 2015 óta. Az időzítésnek konkrétan nincsenek okai. Sőt, még arra sem emlékszem pontosan, hogy hol volt az első helyszín, ahová elmentem.
– Tudok segíteni. A Nyugati pályaudvar melletti falról készült az első fotó.
– Igen, tényleg. Az egy nagyon jó fal. Általában úgy szeretek dolgozni, hogy nagy blokkokban gondolkodom, és mivel minden szempontból mániákus gyűjtő vagyok, gondoltam, lefotózok egy csomó graffitit, aztán valamilyen rendszer, vagy éppen a véletlenek alapján összehozok egy mélyebb merítést a témáról. És akkor rájöttem arra, hogy ez már nem csak arról szól, hogy hogyan néz ki a graffiti, hanem a hátteréről is, mert elkezdett érdekelni, hogy vajon mi lehet mögötte. Hogy van-e valamilyen kifejezési rendszer, valami nyelv, stílus, és ha van, akkor miben rejlenek ennek a részletei. Ennek próbáltam utánanézni, és keresni hozzá partnereket, akit nálam többet tudhatnak róla. Így indult a graffiti fényképezési sorozat. Nyilván ismertem helyszíneket, ahol ezek föllelhetőek, másrészt ahogy közelítettem a helyszínhez, útközben szinte kivétel nélkül mindig felbukkant egy újabb helyszín, vele együtt pedig nyilván egy újabb lehetőség.
– Váratlanul?
– Egyrészt váratlanul, másészt viszont pontosan tudhatóan – hiszen ahol nagy üres falfelületek vannak, ott törvényszerűen megjelennek a graffitik. Ilyen hely a Filatori gátnál a hév melletti fal végestelen végig. A vasúti sínek mellett mindenhol: ahol a vonatok elhagyják a várost, a hév- és a metró szerelvények a megállókat. Mert ugyanílyen a metró Kőbánya végállomása melletti “line” is.
– Gondolom, amint észlelik, le is festik mindegyiket, úgyhogy másnap – inkább következő éjszaka – elkészülhet a következő alkotás.
– Tényleg másnapra ott van az új. A Thököly úton van egy nagyon jó, örökké megújuló példa, a girosz sütő évek óta zárvatartó és bedeszkázott kirakata. Ez háromszor öt méter lehet, de minden nap találni rajta frissen fújt írást. Hiába festi le matt-szürkére a tulaj, vagy akárki, mire megvirrad, jön a “writer”.
– Külön graffiti-szótárt teremtett a műfaj, azt már tudjuk, a falfújó a “writer”, magyarul a “firkász”, aki az éjszaka leple alatt bontakoztatja ki a művészetét.
– Egyáltalán nem tartják művésznek magukat. Inkább örök ellen- és kívülállóknak, bár, ami azt illeti, úgy tudni, sok közöttük a végzett képzős.
– Ha nem művésznek, akkor mi másnak nevezhetnénk akkor őket, vagy mondjuk mi másnak nevezhetnénk Banksy-t?
– Szerintem Bnksy nem művész, hanem egy cég. Valami briliáns elme kitalálta, hogy Banksy márkajelzéssel fognak valamit csinálni, (mondjuk rengeteg pénzt), és az ma már sokak számára nyilvánvaló, hogy ez nem egy ember, hanem egy csapat. Annyi helyen van jelen egyszerre a világban, hogy kizárt dolog, hogy egyetlen magányos ember lenne a kivitelező. Nagyon jó a Banksy, de nem egy személy, hanem az ő nevén futó brand. Nem mellékesen, business. Árverésen árulják a “keze nyomát”, a lebontott faldarabokat.
– Valaki csak segített, legalábbis az elején, hogy hol érdemes keresni a graffitiket, alighanem kapcsolatba kellett kerülnie az “alkotókkal” is.
– A véletlen beleszólt ebbe is, és én kimondottan szeretem, ha a véletlen összejátszik a munkámmal. Elmentem a közismerten helyszínszakértőnek, de még inkább helyvadásznak számító Molnár Istvánhoz, hogy ajánljon nekem helyeket, még annak idején, a Budapest könyvemhez, és mellesleg kértem tőle graffiti-lelőhely ötleteket is. Moli mutatott be annak az éppen a házukban lévő lánynak, aki a graffitiről írta a szakdolgozatát. Szeretem az ilyen véletleneket.
– A graffiti-firkászoknak szükségük van némi akrobatikai készségre…
– A tetőkre nem mászom fel, pedig kellene, mert ott vannak a legjobbak. Ennek ellenére összejött eddig 3500 graffiti fotó.
– Mi volt a berlini kiállítás tematikája?
– A berlini fotókiállítás úgy jött össze, hogy ennek a terjedelmes anyagnak a létezéséről tudott Kurdy Fehér János, író, és pr szakember, akinek támadt egy ilyen ötlete, hogy a saját graffiti-terméséről méltán híres Berlinben lenne iránta érdeklődés. A képeim teljesanyaga egyébként az Equibrillium Art Collectionben van. Az eredeti terv az volt, hogy vetítsük a képeket a berlini Magyar Intézet falára. Kurdy koncepciója szerint ezzel akár vándorolhatnánk is más országokba, és városokba, de ezt egyetlen mozdulattal kersztülhúzta a vírus, annyi mindenesetre maradt belőle, hogy létrejött a berlini virtuális kiállítás az ottani Collegium Hungaricum weboldalán.
– Azt mondta egy interjúban, hogy nagyon szeretné, ha valaki ebből csinálna egy könyvet. Miért nem készít belőle maga a szerző egy könyvet? Hiszen számtalan kötete megjelent már.
– Azért, mert egy könyv akkor térül meg, ha két-háromezer példányt eladtak belőle. Márpedig a kiadók azt gondolják, hogy ez ennyi fizetőképes vevőt nem érdekel, vagyis senki nem ad rá pénzt. Tipikusan szubkulturális jelenség, vékonyka réteget hoz lázba, leginkább azokat érinti meg, akik csnálják…
– Annyira szubkultúra, hogy a Btk büntetni rendeli.
– Látszólag ez egy másik téma, nem függ össze az illegalitás az alkotással és az alkotókkal, de azért valahogy – mégis. A kívülállás, vagyis a “nem benne lenni a köznapiban” mentalitás alapvetése a graffitinek, és ezt a hozzáállást a rendpárti hatalom sosem kedvelte, viszont engem mindig is érdekelt. Magam is kívülálló lévén arra voltam kivácsi, hogy milyen lehet ez az anonim, fedett tevékenység belülről. Hogy mi a külonbség a writerek között, mi különbözteti meg az egyiket a másiktól. Nagyon szerettem volna személyesen találkozni a firkászokkal, és még jobban szerettem volna portrét csinálni róluk…
– De nem fog, az biztos!
– Hát, nem. Egyrészt azért, mert a writerek bújkálnak a rendőrök elől. A Zugló-vasútállomáson van egy graffiti, ahol ki van írva hatalmas betűkkel és számokkal, hogy melyik paragrafusba ütközik a cselekedet. Oda van írva, hogy Btk 371/7 paragrafus, megnéztem, rongálásnak minősül. Másrészt azért álltam el az ötlettől, mert az általam készített fotó leleplező dokumentum lehetne. Felajánlottam, hogy álljanak háttal, de még abba sem mentek bele. Sajnálom, hogy ez a lehetőség is elszállt ahhoz, hogy beljebb kerüljek a graffiti-világba.
– Ők ismerik egymást?
– Igen. Nagyságrendileg száz ember lehet, aki intenzíven csinálja Budapesten, és ebből három mindenhol ott van, és még öt-tíz, aki nagyon sok helyen. A kedvencem a Face. Ő úgy van jelen a városban, hogy az az érzésem, hogy valaki teljes munkaidejű foglalkoztatással fizeti, hogy ezt csinálja. Face a hatos villamos ablakában elhelyezett öt centis graffitijétől kezdve, a köbányai metróvégállomásnál lévő Sibrik Miklós utcai felüljárón, második emelet magasságban, valamint a Ráküczi út 6. számú ház timpanonos tetőjéig mindenütt jelen van. Ő, meg a Cipoe, valószínűleg együtt nyomják. De egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy Face és Cipoe egy- és ugyanaz. Az Eloy, az egy crew, vagyis egy többszereplős csapat, akik összeállnak és ugyanazt a vizuális jelet nyomják föl.
– Éjjel megcsinálják, és lelépnek?
– Igen. Másnap visszamennek lefotózni, aztán lesz, ami lesz. Van egy kiadvány, Neolux néven, amit nyomtatnak “valakik”, az év valamennyi új graffiti termésével. Amúgy ennek természetesen van illegális szakirodalma is: sokmindent kiadnak, az illegális betonvésetektől a graffitin kersztül az elméleti eligazításig. Meg is vettem belőlük egy sorozatot a Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményének, ahova nyilván sehogy nem jutna el másképp.
A cikk a Jelen hetilapban jelent meg: link
