Alig elképzelhető, mi mindent lenne képes ez az egyetlen állítás kiváltani: minden a választásainkon múlik. Tiltakozás, egyet nem értés, heves érzelmi reakciók követnék legtöbbünknél, abban egészen biztos vagyok. Amivel - bármilyen furcsán is hangzik - pont az állítás igazsága igazolódna. Igen, ebben is biztos vagyok. Az érzelmi megnyilvánulások hevessége csakis azt mutatná, mennyiszer tettünk az állítás igazsága ellenében és mennyiszer használtuk kifogásnak azt, hogy adott helyzetekben semmilyen választásunk sem volt. Ennek fájdalma, keserűsége buggyanna fel, nem más. Tisztán mutatná, hogy egyszer sem volt, nincs és nem is lehet igazunk, amikor lehetőségének tényét tagadjuk. Az önkéntelen, az átgondolás elé törő tiltakozással teli reakciók mást sem erősítenének meg, csak azt, amit mélyen belül tudtunk, tudunk: igenis volt, van, lesz. Bármennyiszer is magyaráztuk lehetetlenre, hagytuk figyelmen kívül, van választásunk. Mégis mi mindent adtunk fel úgy, hogy az ellenkezőjével nyugtatjuk magunkat. Pedig a vagy-vagy esélye minden pillanatunkban óraműszerűn ketyegi igazát.
Vagy-vagy. Vagy-vagy. Vagy…vagy.
Milliónyi, láthatatlan, apró útelágazásban mutatva, kínálva: élj vele.
Mégsem könnyű megfogadni. Pedig hozza a perc, az óra, a reggel, a nappal, az este. Egyre csak hozza. Újra meg újra.
Véglegességet félünk benne? A megváltozhatatlant? Talán azt.
Ki tudja melyikünk mi miatt kerüli, hogyan odázza vagy fogadja, mérlegeli, mitől él vele.
„Ha elvállalom a John Boorman rendezte Delivarence, a Gyilkos túrában felkínált szerepet, az valószínűleg a dolgok alakulásának teljes ívét változtatta volna meg.” És tényleg. Nem ment volna Kanadába és nem forgatott volna a világ egyik legalkalmatlanabb filmrendezőjével - mondja önmagán is nevetve, aztán rögtön komolyra fordítja: de csak így találkozhattam a feleségemmel. A láthatatlan vagy-vagy útelágazásban vett irány, a kerülők után ahhoz az asszonyhoz vezette, akinek szeretetét, támogatását, megnyugtató biztonságát, szellemi partnerségét ötvenedik éve, nap mint nap felbecsülhetetlenként éli. Aki ugyanúgy hallgatott, mint ő, miután letette a telefont és elmondta neki a hírt, hogy Életmű Oscar díjat kap. Csak hallgattak. Elkápráztatva. Mert Donald Sutherland addig azon kiemelkedő színészek listájának élén állt, akik sohasem kaptak Oscar díjat, sőt még jelölést sem. A díj híre hatvan évvel első szereplései után ért hozzá.
Rengeteg vagy-vagy után lehetett már. Férfiként, elvált férfiként, elkötelezett férjként, ötgyermekes apaként és színészként. Zseniális színészként.
Akit nem zavart meg az elmaradt Oscar jelölések sora. Mondhatná bárki, hogy ez csak az én feltételezésem. Igazat is adnék, hacsak teljességükben nem rajzolnának ki munkái egy
másfajta ívet. Egy önmagáért beszélő ívet. Olyat, amit egy olyan ember alakított, aki mikor “vagy-vagy” helyzetekben döntött, döntését megélte, lehetőségként élte, szűknek azt sosem találta. Egyébként, ha róla van szó nem hoznák fel mindig, kivételesnek pedig végképp nem tartanák vele kapcsolatban, hogy hosszú, szerepekben gazdag pályafutása során máig nem válogat kicsi és az igazi nagy szerepek, a karakter színészi játék és főszerepek között. Ez nála nem más, mint a színészi munka megélése, nem a siker vagy sikertelenség ismérve. A választott „vagy” keveslés nélkül való megélése ez. Nincs és nem lehet kis szerep a számára. Emberek életének megformálásaként tekinti valamennyit, ami az élete részévé lesz, azzá válik.
A kapott figyelem érte máig meghatja. Talán ezért sem bánta a díjak elmaradását. Elkötelezettsége oly erős, mintha mindennel azt üzenné: vagy így, vagy sehogy. És ha így, akkor így. Ott nem marad más mérlegelés. Volt, hogy egy egyjelenetes filmbéli felkérésre fél évet készült. Szóval, ő akárhogy is kerül szóba, más beszél róla, vagy ő önmagáról, az látszik, hogy mindennel megmutatkozásainak magas szintre emelése mellett döntött.
„Ez az úriember képes volt megmutatni nekünk mi a színészet, mit jelent színésszé lenni, annak minden apró megcsillantható részletével együtt. Játéka szinte senkiéhez sem hasonlítható. Képes magával vinni oda is, ahol egyedül nem járnál. Elfogadod, akit elsőre elítélnél, csak mert ő még valamiért képes azt az embert szeretni. Megértést ad az érthetetlenre. Az utazás - amire játékával hív -, jobbá tesz, ha vele tartasz.”
Egy világhírű komika méltatta őt így a nagy díjátadás előtti összejövetelen, miközben Sutherland a könnyeivel küszködött, haját túrta, kezét szájához szorítva remélte, hogy nem sírja el magát. Mert amit Whoopi Goldberg épp elmondott róla, abban minden benne volt, amit életében valaha képviselni akart.
Nem számított a díjra, a méltatással kapottra sem.
Pedig addigra már mi minden megtörtént vele.
Hosszú utat járt be az egykori rádiós fiú, aki szakmai magasfokká és ikonná lett.
Különlegessé teszi az is, ahogy a rendezőkhöz viszonyul.
Az igazság lényegiségéhez jutni és azt átadni velük, az érdekelte. Meg azt a kapcsolatot megtalálni egymásban, ami ezt lehetővé teszi.
Federico Fellini Casanova megformálását bízta rá. Kívülről is átformálva őt. Szemöldökét leborotválta, kiborotválta haját. Minden belefért tőle. Az is, hogy a felkészüléséhez magának gondosan összeválogatott Casanova írásokat a mester abban a pillanatban hajítsa ki a robogó autó ablakán, ahogy azokat észrevette. Az én filmemnek ezekhez semmi közük - mondta és már vitte is őt magával. Ő pedig vele tartott.
„Igazi repülés volt egy zseni képzeletében.”
Bernardo Bertolucci a nálunk Huszadik század címmel vetített filmjében nyújtott alakítása tényleg hasonlíthatatlanná tette őt. Sem megelőzően, sem azóta más így nem testesített meg egy fasisztát. Megmutatta, mit jelent az.
Mielőtt a rendezővel közösen kezdtek volna gondolkodni karakterének megformálásán, Wilhelm Reich A fasizmus tömegpszichológiája című munkáját tanulmányozta. Aztán egy hétig minden részletet eljátszott Bertolucci és saját elképzelései szerint is. Vagy-vagy. Vagy-vagy. Aztán Bertolucci elképzelése mellett döntött.
Robert Redford első rendezésében is felejthetetlen maradt. Az Átlagemberek máig nagy hatással van az amerikai filmművészetre. A forgatás végeztével úgy érezte, egy jelenetet túljátszott benne. Szerinte az akár bravúrosnak mondható jelenete elvett a film drámaiságból. Robert Redford három hónappal később gondolta ugyanígy. Igazat adott neki és arra kérte, forgassák újra a jelenetet. Már rég nem volt meg a díszlet, egy függöny és talán egy szék maradt meg belőle, a főszereplő színésznő elérhetetlen volt. Így Robert Redford állt be a felvételhez biztonságot teremtve, Mary Tyler Moon helyett.
De összehozták.
Mert érvényes. Színrelépése óta.
Érvényes, igazi. Az útján végig, időszakoktól függetlenül.
A húszéves önmagának ma sem adna más tanácsot.
Békén van az akkori és a mostani „vagy-vagy” választásaival is.
Azt hiszem, neki nyugodtan mondhatnám, hogy minden a választásainkon múlik.
Igen.
Csak ennyit mondana.
A cikk a Jelen hetilapban jelent meg.
