Amikor életemben először nem kellett telefonálnom a szüleimnek, hogy haza értem otthonról, a tényre rádöbbenés súlya úgy ült rá a vállamra, hogy nem lehetett nem figyelni rá. Nem lehetett nem ránézni magamra, és nem megkérdezni magamtól, hogy na, most mi történik? Nincsenek szüleim, rövid időn belül, szerintem túl fiatalon, mindketten elmentek. Ezzel az elfogadás a feladat. Dehát elfogadom! - visszhangzott a gondolat a fejemben.
Tovább figyeltem. És egyszercsak elkaptam.
Az érzés, amely napok óta kavargott, hullámzott, megijesztett, elgondolkodtatott, most elcsillapodott, letisztult: megváltozott az életemben betöltött státuszom, többé már nem vagyok senki gyereke, felnőttem. A ráeszmélés terhe ült rajtam: az életben szinte minden státusz újraalkotható, lehet az ember egy következő gyermek anyja, apja, egy másik férfi felesége, egy másik nő férje, újból lehet anyós, após, nagymama, nagyapa vagy éppen barát, kolléga. Unokája és gyereke viszont már soha senkinek. Választóvonalhoz érkeztem. Döntenem kell, hogyan tovább. Már semmi sem lesz ugyanolyan.
Eszembe jutott, hogy milyen szépet olvastam a választóvonalról egyszer Richard Bach, Jonathan, a sirály című könyvében, amikor az öreg Jonathan úgy érezte, már nem tud magasabbra jutni, mert a szárnyai már nem segítik. És akkor megszólalt neki egy hang: „Hogyne jutnál, Jonathan. Megtanultad. Egy iskolát már kijártál, eljött az ideje, hogy nekifogj egy másiknak. Mintha egész életén ez a pillanat fénylett volna át, hirtelen oly világossá vált minden Jonathan sirály előtt. Igazuk van. Képes rá, hogy följebb emelkedjék, és itt az ideje, hogy hazatérjen. Még egyszer, utoljára körülpillantott. Az égen, és a gyönyörű, ezüstös fényben úszó vidéken, ahol oly sokat tanult. – Készen vagyok – mondta végül.”
Készen vagyok - visszhangzik bennem.
De mire is vagyok készen? Azonnal megválaszolom magamnak. Felnőtté válni. De nem úgy, ahogy azt jellemezni szoktuk, hogy betöltöttem a 18. életévemet, elvégeztem az egyetemet, dolgozom, pénzt keresek, van férjem, vannak gyerekeim, felelősséggel tartozom egy csomó emberért és egy csomó dologért. Hanem igazi felnőtté, azzá, aki úgy lakja be a saját életét, hogy a döntéseikor kiesik egy, világ életében hol az árnyékban lapult, hol a mindennek közepében hangosan kiabáló szempont: mit szólnak hozzá a szüleim, elég jól csinálom-e, jót okozok-e vele, mennyire bántom meg őket, egyetértenek-e velem, és ennek helyzettől függő mindenféle verziója. Mostantól nincs a velük szembeni vagy a velük egyetértésben született döntéseknek helyük. Mostantól nem lehet felelősséget áthárítani, kifogásokat találni, hogy valamit, amit jól csináltam vagy elrontottam, az okozta, hogy nekik akartam tetszeni vagy velük akartam szembe menni. A döntéseimben 47 évig benne voltak ők is. És mostantól nincsenek. Más lett a helyem az életemben. Mondják sokszor, hogy ilyenkor elszáll a gyerekkor kegyelme, és nagyon meglepheti az embert, amikor erre ráeszmél.
Megtörtént.
Szét kell szortírozni mindent, ami eddig történt. Mit, miért csináltam, abban mennyiben voltak benne a szüleim, azzal ahogy döntöttem, egyetértek és megtartom, vagy nem értek vele egyet és másképp csinálom. És közben persze mindent elfogadok úgy, ahogy történt. Azon már nem lehet változtatni. Csak a jelenen és a jövőn lehet. És nem kell átszínezni semmit. Nem bántom magamat, és nem hibáztatok senkit, nem gondolkodom azon, mi lett volna ha. A gyerekeimnek pedig innentől kezdve azt tanítom tovább, amit én megértettem. Aztán amikor felnőnek, majd megalkotják a maguk tiszta szabályait.
Felszámolom a gyerekkoromat, a szülői házat. Kipakolom a szekrényeket, lepakolom a padlást, mindent megnézek még egyszer, utoljára. Becsomagolok magunknak ezt-azt, a többi dolgot elajándékozom. Észrevettétek, milyen üres tud lenni egy otthon, ha a lakói nem lakják? Kong. És napok alatt lakatlan szaga lesz. Nem jó benne lenni. Már nem ugyanaz.
Megtartom hát az emlékeket, a jó élményeket, és tanulok a tanulni valókból.
És innentől egy másik felelősséggel élek. Tudom, hogy a gyerekeink nem szaladhatnak a nagymamához vagy a nagypapához, hogy elpanaszolják nekik, hogy a szüleik mit miért nem engednek meg nekik. Nincs aki kényeztesse őket minden írott és íratlan szabályra fittyet hányva. Innentől kezdve nincs felülírt vagy kreatívan értelmezett szabály, amit mi szülők megalkotunk, annak olyannak kell lennie, ami előre visz. Innentől a mi feladatuk, hogy ne kelljen panaszkodniuk, vagy ha mégis, akkor arra nyitva legyünk előttük. Oda kell adnunk azt az ölelést is, amit nem tőlünk kaptak, hogy ne érezzék a hiányt. Innentől kezdve nincs olyan, hogy elfáradtam, vigyázzatok kicsit a gyerekekre. Észre kell vennem amikor kezdek fáradni és meg kell tudni beszélni a családdal, hogy ők is felelősek értem és figyelniük kell rám. És beszélni kell róluk, mert nem a halál az igazi halál, hanem a felejtés.
Amit eddig is tudtam, most nem elég tudni, hanem gyakorolni kell. A döntéseim hatással vannak a környezetemre, nem vagyok egyedül semmiben. Még abban sem, hogy mit veszek a boltban, pláne abban nem, hogy milyen értékeket tartok irányadónak. Mert az példa, és következményei vannak. Ahogy az én esetemben is vannak következményei annak, amit nekem mutattak. A következményekkel számolni kell, mert ha akarjuk, ha nem, jönnek. Egy bölcs barátom azt mondta, amikor betegek lettek a szüleim, hogy mindent úgy csináljak, hogy soha ne kelljen megbánnom semmit, hogy soha ne üljön rám olyan teher a megtett vagy a meg nem tett dolgok miatt, amit már nem fogok tudni helyrehozni. Egyedül lehetetlen. És ha nincs bennem megbánás, mulasztás, harag, fájdalom, értetlenség, megbántottság, sokkal könnyebb viselni egy halál következményét.
Egy védőháló kiesett alólam, nekem viszont minden korábbinál erősebb védőhálót kell szőnöm a gyerekeink alá.
Mert felnőtt lettem.
A Felnőttem című cikket, Katona Klári előadásában, itt hallgathatod meg:
Szabó Brigi
