Egy vadonatúj, és egy nemrégiben (2022) megjelent könyv két, a világ távoli pontján élő zseniális irodalmi fenegyerekének, Eörsi István és Allen Ginsberg munkásságát, sok szempontból különböző, de évtizedek óta összefonódó sorsát tárja az olvasók elé.
Kamaszkorom, világnézetem alakulásának sarkalatos pontjaként tartom számon, amikor hozzájutottam Ginsberg Üvöltéséhez és a Nagyáruház Kaliforniában című alapvetéshez, Ferlinghettihez és Gregory Corsohoz, amelyek világossá tették számomra, hogy miért nem élhető tovább az a beszűkült, lakhatatlan világ, amelyet egész Közép-Kelet Európa kínált nekem. Nekünk.
Akkoriban nemigen remélhettem, hogy valaha az életben személyesen is megismerhetem őket. Eörsivel a Népszabadság újságírójaként hozott össze a sors, elsősorban publicisztikái és a vele készített interjúim révén éreztem sajátomnak a gondolatatait, de az idők során barátságba keveredtünk, és beszélgetéseinkbe gyorsan beszivárgott Ginsberg, és ahogy a hajnal a fényt, úgy hozta meg a világosságot, hogy én Ginsberg (majdnem) minden sorát Eörsi ihletett fordításában olvashattam magyarul.
Gyere át! - mondta, van kolbász, disznósajt, toponári pálinka, imádni fogod... Gyere át te! - mondtam, van marhapörkölt, most csináltam, meg gyomai szilva, imádni fogod... És ez így ment évekig, hol ő jött, hol én mentem, de mindegy is volt hol, a Duna melyik partján ért minket a napfelkelte.
A Belgrád rakparti monumentális lakás, ahol egy kor ikonikus alakjai adták egymásnak a kilincset Halász Pétertől Susan Sontágig, a korabeli, hatóságilag üldözött „repülő egyetem” illegális összejöveteleinek csillogó szemű (többnyire egyetemista) hallgatóin át Allen Ginsbergig ugyanolyan történelmi helyszíne volt a magyar szabadságharcnak, mint a Pilvax, Pákozd vagy Sukoró.
Másnap persze nem volt könnyű, de soha, egyetlen pillanatig nem volt kétséges: a krónikus alváshiányt gazdagon kárpótolja – a hit és a tudás. A rendíthetetlen hit, hogy egyszer majd egy igazságos, demokratikus társadalomban élhetünk, és a tudás, hogy ez nemigen fordult elő mostanában az egész világon.
Allen Ginsberg, a zsidó származású, drogos, buddhista, egzaltáltnak nyilvánított vátesze, egész életében (egyebek között az FBI és a CIA által) üldözött alakja, évtizedekig próbálta megérteni igazi jóbarátja, Eörsi István személyiségét, holott ugyanolyan üldöztetés jutott osztályrészükké. Eörsit az ’56-os sajnálatos események miatt csukták le, mindkettőjüket az ilyen-olyan nárcizmus üldözötteiként érte csapás. A makrobiotikus táplálékokon élő buddhista aszkéta és a bukolikus örömöket folyamatosan élvező költő egymásra találásának közös eredője a szabadság volt.
Túl minden rendszerváltáson/változáson, amikor alkalmam volt egy interjúra Ginsberggel, a hajdan volt Merlinben – komplett hülyének nézett. És valószínűleg igaza volt.
Mert azt hittem, megcsináltuk. Ő azt mondta – dehogy.
Csak most kezdődik.
És tényleg. Akkor (is) kezdődött.
Annak, aminek most sincs vége, sem itt, sem ott a tengeren túl, ahol ő élt és halt, és amiért Eörsi itt élt és halt. A gyengékért, a kiszolgáltatottakért, az elnyomottakért, a hangjukat hallatni képtelenekért, a perifériára szorítottakért feltörő kiáltásuk nemhogy az égig, de a segíteni köteles fülekig sem értek, érnek. Plebejus hangjukat elnyomja – a történelem.
Az így volt, és így is lesz dorongja.
Allen Ginsberget elvitte a májrák. „Na de az milyen már, hogy valaki májrákban haljon meg, amikor 1966 óta nem ivott egy kortyot sem?” – kérdezte Eörsi 1977-ben. Eörsit elvitte Leukémia kisasszony, ahogy becézte halálos ellenségét, (mindaddig, amíg ugyanez a szörnyeteg megölte fiát is, „szörnyen megharagudtam rá, azt kívánom neki, akasszák föl hosszú, fekete hajánál fogva”...) mielőtt szembe nézett volna a valósággal. „Most már legalább tudom, miben fogok meghalni.”
A Végjáték kéziratát Eörsi István barátjának és szerkesztőjének, Kőrössi P. Józsefnek adta át. Mondhatnánk, hogy a szerencsének, de igazabb lenne, ha két nevet említenénk, Mihancsik Zsófia szöveggondozásának, és Kőrössi P. József jó döntésének köszönhetően – klasszikus mű született.
Szintén a csillagok szerencsés konstellációjának (vagy minek) köszönhető, hogy a Nélkülözhetetlen Allen Ginsberg című kötet hozzáférhető a magyar olvasóknak is.
Valahogy úgy hozta az élet, hogy kettejük utolsó virtuális találkozásának szemtanúja lehettem. „Fény verte a York Streetet, októberi verőfény, csütörtöki ragyogás. Nem sokkal kíméletlenebb a szerdainál, mégis mélyen a jól kendőzött ráncok, és méregdrága Burberry zakók mélyén matat.”
Így kezdődött tudósításom a Sotheby’s Ginsberg-árveréséről, 1999. október 18-án. És arról már nem esett szó benne, hogy valaki, a York és a 72. utca sarkán megkocogtatta a vállamat. Eörsi Pista rám vigyorgott, és azt kérdezte:
Komolyan azt hitted, hogy nem leszek itt?
