Már jó ideje gyakorló zenész voltam, amikor a zenehallgatásban újabb szépségeket találtam. Persze volt ennek előzménye. Tizenegy évesen a Zeneakadémián elámultam azok láttán, akik az adott művet partitúrából követték a közönség soraiban. Behozhatatlan előnynek hittem, így hát úgy döntöttem, hátradőlök és egyszerűen csak hagyom a zenét magamra hatni.
Ami így elért hozzám, feledtette az épp felfedezett hiányosságot. Mert ahogy hangjai átáramlottak rajtam, megismertem a katarzist. Sokáig ez maradt hát a módszerem. Sokat adó ösztönössége sem feledtette azonban velem a „partitúrások” arcán látható átszellemültséget, ami nekem a zenehallgatás további megnyitható ajtóinak létezését jelentette. Nem gondoltam, hogy a korai televíziózás jóvoltából, Leonard Bernstein lesz az életemben az, aki jó néhányat megnyit majd előttem.
A New York-i Filharmonikusok újdonsült direktora a zenekar tradicionális szombat délutáni Young People’s Concerts sorozatát ajánlotta fel televíziós sugárzásra. Ez a nyilvánosság aztán éveken át, millióknak adott felejthetetlen élményt a világ minden táján azzal, ahogy Bernstein a legnagyobb természetességgel, értőn kalauzolta közönségét a klasszikus muzsika műveinek világában. Később a zenei tagozatos gimnáziumban velem hasonló sem történt. Ott nem találhattam újabb ajtókra. Legközelebb jazzmuzsikus zenésztársaim mellett nyílt meg megint néhány nekem. Rá kellett jönnöm, a jazz felfedezéséhez addig nem találtam még igazi utat.
Jellemzően az improvizáció és a figyelem a jelenben maradáshoz az, ami a jazz muzsikát más műfajoktól alapvetően megkülönbözteti. De mit hallunk meg az improvizációban? A zenészek sokkal többet és mást, mint hallgatóik. Ebben biztos vagyok. Azonban zenei gondolkodásuk egyik vezérfonalát meghallani, mérhetetlenül sokat adhat zenéjük élvezettel hallgatásához. Erre gondoltam végig, amikor most épp Kirk Whalum jóvoltából meghallottam George Duke zongorázását és tudtam, játéka sokaknak igazi zenehallgatási ajtónyitás lehet.
George Duke a jazz egyik legjelentősebb alakja, aki nemcsak zongoristaként, de hangszerelőként, dalszerzőként, zeneszerzőként, producerként, zenekarvezetőként is hírnévre tett szert.
Egyértelműen a fúziós zene egyik vezérképviselője volt és marad. Izgatta a fúziós zene koncepciója. Nagy sikerei sorában, 2010-ben kiadott Déjà vu albuma érdekes okkal született. Az új idők jazz kompozícióiból hiányolta a melódiát. Úgy érezte kevesen játszanak dallamosan, vissza akart térni ehhez a vonalhoz. Ugyanebben az évben jelent meg Kirk Whalum tenor szaxofonos albuma, The Gospel According to Jazz Chapter III címmel. Felkérésére azon George Duke saját lemezének alap elgondolása szerint játszhatott. A Because You Loved Me, Diane Warren dalt zongorázta az élő lemezfelvételen. A Celine Dion előadásában világhírűvé lett, a pop dalirodalom egyik legdallamosabb dalát, amin keresztül tökéletesen hallhatjuk, hogyan lesz egy témából improvizáció.
George Duke játékával érzékenyen visz végig a folyamaton, beavatva bennünket a pillanat hozta kibontási lehetőségek gazdagságába. A közönség minden egyes beletapsolással a saját felfedezéseit visszhangozza, ő pedig újabb ajtókat tár a zenehallgatáshoz, a zene élvezetéhez.
Itt meghallgathatod az eredeti verziót, hogy már a füledben legyen a dal az improvizáció követéséhez:
Kirk Whalum & George Duke:
