Ha magunkra, a vágyainkra, a magunk dolgára, kitűzött céljainkra, beteljesítendő álmainkra gondolunk, elsőre csak nagy ritkán jut eszünkbe, hogy azok közül bármelyik hatással lesz szűkebb vagy tágabb értelemben vett környezetünkre, a benne élőkre, szeretteinkre. S ha őszinték akarunk lenni, még másodjára sincs máshogy. Mert mi lebeg a szemünk előtt? A cél. És elérésének esélyei. Nem hogy a hatása, de a szükséges áldozat, a megvalósítás ára sem merül fel még ilyenkor. Álmodozunk. Remény-mérlegünket a siker eshetőségeinek latolgatása tartja ide-oda billegésben. Álmodozunk. Valami kiemelkedőről. Valami lényegesről. Valami újról. Eredetiről. Valami eredetinek számítóról. Valami kivételesről, világot megváltóról. A fantázia határtalanságában kalandozva körvonalazódik az álom. Mikorra a létrehozhatóság egyértelműnek látszik, a megvalósulás pedig szükségszerűnek, megszületik a vágy. Vele érkezik a sürgetés. Arra, hogy legyen, hogy az legyen, hogy úgy legyen, ahogy megálmodtuk. Ilyenkor még mindig nincs más szempont, csak az, hogy a bennünk megfogalmazódott, az álmodozásban, a határtalan fantáziavilágban kivételesnek megélt létrejöjjön.
Az odavezető úton azonban akadályok mutatkoznak. Innen már a szűkös és a csak egész másra alkalmas lehetőségek is látszanak, meg a másfajta igények is. Az érdektelenség megmutatkozása sem ritka. Hogyan tovább? Készen állsz? Tovább mész? Feladod? Megharcolsz? Akármit választasz is, az továbbra is rólad szól. A másokra való hatás a legtöbbeknek továbbra sem szempont. Az álom-kivitelezés közben amúgyis az akadályozást látod először másokban. A kikerülendőt. Nem gondolunk rá másként. Hogy gondolnánk rá akként, akit egy bizonyos szándékegyüttesben született létrehozásunk érint? Mint akire – jöjjön bármi létre – az hatni fog. Mi több, befolyással lehet akár egész életére. Valami, ami akárcsak egyvalaki, többek, egy sokaság, tömegek szempontjainak figyelembe vétele nélkül született. S nem feltétlenül tiszta szándékkal. Mert a fegyvert, az uralkodást, a leigázást is megálmodja valaki.
S, hogy a szép, a jó, a hasznos, a megejtő, az előremutatónak hitt, életdicsőítőnek gondolt, a nehézségeken átsegítő álmodozás-hozadékok is okozhatnak váratlanságot, az alig hihető. De igaz.
Akár egy mese.
A világ egyik leghíresebb meséje egyaránt felbolygatta apa és fia életét. Eddig hetvenmillió példányban vitték magukkal a rajongók az 1926. október 14-én napvilágot látott történettel Christopher Robin élettörténetének részleteit. Mert Christopher Robin, Karinthy Frigyes jóvoltából, nekünk Róbert Gida, nem más, mint A.(lan) A.(lexander) Milne fia. Aki egy napon azt kérte apjától, írjon neki egy történetet.
Apja, aki pacifista létére épp első világháborús veteránként próbálta visszaterelni életét a normális kerékvágásba, iszonyúan megszenvedte a háború utáni éveket. Folyamatos emlékbeszüremkedések zökkentették ki napjai jó megéléséből. Félelmekkel, iszonnyal, rettegésekkel teli emlékek. Kisfia a felé megfogalmazott kéréssel igaziból csak nyugalmát, teljes visszaérkezését szerette volna segíteni. Csak amikor az elkészült mű – szó szerint – berobbant a köztudatba, és a kisfiú utáni érdeklődés feltartóztathatatlan rajongásba csapott át, akkor kezdték mindketten sejteni, hogy valami túlnőtt rajtuk – és irányíthatatlan is lett. A történet, a plüssbarátok, Micimackó, Malacka, Tigris, Füles, Nyuszi, Zsebibaba a saját világát jelentette, ami elveszni látszott. Gyermeki, ártatlan világának lenyomatait rajzolta meg az illusztrátor barát, E.(rnest) H.(oward) Shepard, aki a létező Százholdas Pagonyt kettejükkel többször bejárva leste el a kisfiú játékbarátaihoz fűződő, álmokkal teli, szívmelengető viszonyának pillanatait.
Az ő életére is különös hatást tett a könyv. Festőnek készült, és annak ellenére, hogy már az akadémia elvégzésének utolsó évében két képét is kiválasztották a Royal Academy és a Paris Salon kiállításaihoz, önmagát az olajfestészetben nem tartva elég jónak, illusztrátorként folytatta művészi megnyilvánulását. Milne akkor már kiemelkedő színműíró, költő és esszéista volt, a Punch magazin szerkesztő asszisztenseként is dolgozott. A heti magazinhoz kötődő vonzalmuk hozta őket össze, hogy aztán találkozásuk után két évvel Shepard egy pár közreadott, illusztrált Milne-vers után, a Micimackó létrehozásának is részese legyen. Egymás munkája iránti tiszteletük, az egymásba vetett bizalom vezette őket. Hármuk csendes együttléteivel, a kisfiú ihlette sorokkal, lényének légies illusztrációival öltött formát a történet. Már nem a kisfiúnak, hanem a kisfiúról. Sejthető sem volt, hogy majd valamennyi elért eredményüket, majd szinte minden további törekvésüket elhalványítja a könyv és Christopher Robin Milne, a mesébe álmodott, élő kisfiú elsöprő sikere. Szavaik szerint minden további megnyilvánulásukat beárnyékolta.
Időbe telt, amíg az apa a kisfiával kapcsolatosan ráeszmélt, valahogy ki kell mentenie a már önmagát generáló helyzetből. A dadus merészkedett a figyelmeztetésig. Egyedül Ő, Nou tudta, a szeretet hogyan védhet a külvilágtól. Az ő meséje nem létezett óvó szeretés nélkül. Életmeséje nem íródott anélkül. Míg Christopher mamájáé és papájáé, a szüleié, igen. Az asszonyi vágyak megélése, az írói lét beteljesítése nem engedte a fiú-élet szempontjait észrevenni, szem előtt tartani. Át sem látták választásaik hatásait. Mennyiszer történt már. Mennyiszer. Mennyiszer történik még? Hol maradnak életeinkből a józanságot adó, tisztánlátó Nou-k?
Czesław Miłosz, irodalmi Nobel díjas lengyel-amerikai költő, író, esszéista azt mondta: ha író születik a családba, a családnak befellegzett. Azt értve ezalatt, hogy az író előbb-utóbb elárulja a szüleit, testvéreit. Ő úgy látta – bármennyire ártatlanul is –, de Milne elárulta fiát. Nem volt egyedül a világon ezzel a gondolattal. A magyarul Róbert Gidára átkeresztelt Christopher pontosan ekként élte meg azt, hogy apja a szavak embereként, íróként, a hozzá intézett kérésben – saját céljai mentén – hanyagul kezelt egy szót. A nekem azt jelenti: kizárólag engem illetőn. A rólam azt: megosztásra ítéltetett.
Megtörtént.
Nem akármennyire.
Eddig hetvenmilliószor.
…és történik.
Az írás eredetileg a Jelen hetilapban jelent meg: https://jelen.media/kultura/athallasok-772/
