A férfi.
Az ember.
A zenész.
A világon már döbbenetesen sok párbeszéd maradhatott abba attól, hogy egy felvetés olyan közmegegyezésbe ütközött, amely nemhogy továbbgondolását, de átgondolását sem engedte. Így megértésre találása nélkül gyűrte maga alá az uralkodó nézet. Érvek nélkül. A közmegegyezés erőfölényétől legyőzötten. Alig hiszem, hogy van, aki ezt így vagy úgy ne tapasztalta volna. Már csak azért is, mert amit most felvetek a – kritika – kritikát övező közmegegyezés szinte mindannyiunk megélt tapasztalása, így aztán jó vagy rossz ismerőse. Korábban hosszas vitába keveredtem volna miatta, de mert a legtöbbször “építő” mivoltáról, “szükségességéről” győzködtek, erről jó ideje keveset beszélgetek. A kritikáról, annak szerepéről, hatásairól minden azt mutatja, máshogy kellene gondolkodni róla. De nem tudok. Sokszor alig értem, hogy nem látszik másnak a nyomunkban járó, besurranó élménytolvaj. Pedig könyörtelenül ver éket az alkotó és alkotása, a mű és élvezője közé. Meglopja az alkotót, ahogy a muzsika, a festmény, a mindenkori alkotás élvezőjét is.
Van máshogy is?
“ A zene fejlődése érdekében, a kritikusoknak be kell fejezniük annak mindenfajta kategorizálását és hagyniuk kell, hogy a zenészeknek a zene összes, egymástól különböző fazettájához közük legyen.” – mondja Quincy Jones, a világ egyik legkülönlegesebb zenei alkotója, aki minden leírt hanggal, zenei ütemmel, művel, karmesteri pálcájának levegőbe emelésével, emberjogi megmozdulásával hitelesíti mondandóját.
Trombitásként indult és a korán megmutatkozó egész látása. Hangszeres tudása, kivételes zeneszerzői képességei, már indulásának éveiben a hangszerelők kiválóságai közé is emelték őt. Jazz irányultságú megnyilvánulásai saját és mások zeneiségének megmutatkozásához, a filmzeneírás, a karmesterség, és a másik tehetségét minden elképzelésében segítő, támogató produceri minősége egyenként és együttvéve teszik különlegessé végtelenül gazdag életútját.
Az ötvenes évek közepére, mikor még alig több mint húszéves, Ella Fitzgerald, Frank Sinatra, a gyermekkori barát Ray Charles fémjelzik adottságait közös munkáikkal, Q. egyre nagyobb ívet mutató pályáját. Akkor még senki sem számít arra, hogy műfajok közötti szabad átjárásról való gondolkodása elvezeti őt a pop, a soul, a hip-hop, a jazz, a klasszikus az afrikai- és brazil zene káprázatos beépítéséhez a legkülönbözőbb zenei fúziókba, ötvözetekbe. Azt sem gondolja senki, hogy annak, aki kitörölhetetlen jelet hagy Dizzy Gillespie, Aretha Franklin és Frank Sinatra zenei kiteljesedésén, mindez kevés lesz ahhoz, hogy hangszerelőként elgondolásai szerint dolgozzon. “ Nem hagyják, hogy egy fekete hangszerelő hegedűkre is írjon “ – mondja és 1957-ben Párizsba indul, hogy a francia zeneszerző, Nadia Boulanger magántanítványa legyen. Attól kezd tanulni, akinek tanítványai között ott volt a huszadik század klasszikus vezető zeneszerzői közül Igor Stravinszkij és Leonard Bernstein is. Nem csak óriási gyakorlatot szerez, de egyszerre tapasztalja meg a szabad szellemiség minden jótékony hatását fekete férfiként és jazz muzsikusként.
Párhuzamos személyes és muzsikusi fejlődése viszi tovább útján. Felsorolhatatlanul sok és nagy állomás után érkezik oda, hogy egy közös munka után aztán, Michael Jackson Thriller albumának producere legyen. A lemeznek, ami 66 millió példánnyal lett minden idők legnagyobb eladása világszerte. S ez csak az egyik csúcsa karrierjének. Szövetségük ezt követő, újabb létrehozása a 45 millió példányos Bad album.
Mi mozgathatta évtizedeken át? Mi mozgatja máig?
A pénz nem, arról azt mondja, még a Thriller létrehozásánál sem gondolt rá. Az ilyen gondolatra kisétál az Isten a szobából – mondja. Nem lehet máshogy, csak így, ahogy meséli. Máskülönben nem lennének áldottak ötletei, választásai, szándékai.
Megkapta a karmesteri pálcát, vagy ahogy nálunk mondjuk, megkapta a stafétabotot. Duke Ellinton passzolta át neki, így fogalmaz. Duke Ellington, aki a maga idejében a legnagyobb jazz-zeneszerző és zenekarvezető volt. Egyike a big-band létrehozóinak. 50 éven át vezette sajátját, az egyedin, nagyformátumú zenészekből összeállított zenekart, akiknek kivételes adottságaira Ellington darabokat írt.
Rengeteg standard – iránytadó mérce, zenei etalon – született így. Legtöbbje elérte és átlépte a műfaji határokat. Felszabadító irányelvét a “katergóriákon túl” saját zenéjére is vonatkoztatta, amit egy általánosabb kategória, az amerikai zene részének tekintett.
“Azt akarom, hogy légy egy azok közül, akik mentesítik a kategóriáktól az amerikai zenét.” Ezzel a gondolattal adta át a karmesteri pálcát Ellington a stafétabotot annak, akire számítani lehetett.
...és Quincy Jones tényleg átvette.
Vajon más is átvette volna? A kritikától, az el nem fogadástól tartva hányan ejtették volna ki kezükből már az átpasszoláskor az irányításra is alkalmas varázspálcát? Mert kell a varázslat, a kurázsi és még mi minden más, ha a közmegegyezés ily módon tornyosul előtted. Nincs jó kritika. Aki a tisztességes szándékú haladását gyengíti útján, az nem támogat, az akaszt, megakaszt. Mire Duke Ellinton világra jött, az írek szülötte, G.B. Shaw már egy évtizede lövöldözte nyilait kritikáiban. Londonban már félték a dráma- és zenekritikáinak erejét. Ezek szerint az ékverésnek is van története. Irodalmi Nobel díjat kapott, az ő kezében mégis a nyíl maradt.
...de Quincy átvette a karmesteri pálcát.
Nem érdekelte a kategorizálás, kikerülte. Oldotta. Nem érdekelte a kockázat sem.
Híd kell a jazz és a hip-hop közé? Épített.
Nem kérte az egyetértést, az elfogadást, a pénzt sem.
És Isten nem sétált ki a szobából.
Vele maradt.
A szobában, meg annak falain túl is.
