Ugrott egyet, visszaesett. Megint ugrott, visszaesett. És ez így ment nap, nap után. Tudta, hogy ki akar törni abból az átlátszó falú buborékból, amibe beleragadt, de nem ment neki. Egyre fáradtabb lett. Egyre kisebbeket ugrott. Ma reggel már épphogy csak lábujjhegyre állt, de onnan is szinte azonnal talpra tottyant, majd megingott és a fölre ült.
Pontosan egy évvel ezelőtt kezdett ugrálni. Örömében. Azt gondolta, sikerült. Volt cél, volt eszköz, volt társ, volt létrehozás. Mindent megtett, amit csak tehetett. Boldog volt.
Aztán nagyon gyorsan beláttatták vele, hogy a „minden, ami éltet“, nem cél. Ki akarná éltetni magát és a másikat, amikor ott a politika, amin lehet vitatkozni, lehet miatta egymásra haragudni, lehet hibáztatni minden rosszért, ami történik. Vagy ott vannak az állandó ijesztgetések, hogy nem lesz mit enni, nem lesz hol lakni, nem lesz miből élni. Hogy vírus van, háború van, elnyomás van. Hogy illene bele ebbe a képbe valami, ami segítő, elgondolkodtató, az önmagunkban rejlő lehetőségeket feltáró, jó szavakat adó, pihentető, megnyugtató, jókedvre derítő. Ez nem jó cél - mondták neki. Alig valakit érdekel. Azt is gyorsan megértették vele, hogy az átadáshoz választott eszköz/közvetítő közeg sem jó. Honlap? Ma már alig valaki olvas. Vicces videó kell, meg legfeljebb egy percbe beleférő beszélgetések, meg fotók arról, amit pont nem szeretett volna mutogatni. Mindenki tele volt ötletekkel, hogy mit kellene másképp csinálni, hogy eljusson az emberekhez.
Ja - tették hozzá - már ha egyáltalán, el lehet jutni. Mert nem lehet.
És a mondat bekúszott a mindennapokba. A bokájánál fogva rángatta egyre lejjebb.
Jóideig hajtotta a hite, hogy igenis kell, van rá havonta egy kávézásnyi pénz, igenis érdekes és fontos. Aztán ami miatt lépett az emberek felé, hogy éltesse őket, egy idő után ellene fordult. Elszállt az öröm, a boldogság, a tenni akarás, az alkotói vágy. A rombolás győzedelmeskedett.
Egyik nap meglátta maga körül a buborékot. Hatalmas volt, bőven elfért benne. Érezhette volna védőburoknak, de azonnal tudta, hogy nem az, hogy el lett zárva a céljától. Megpróbálta hát kipukkasztani. Napról-napra, újra és újra.
A földön ült, ahová legutolsó próbálkozásakor huppant. Csönd volt, elhalt az állandó rombolás hangja. Arrébb állt, most már máshol volt dolga.
Csöndben volt ő is. Gondolkozott. Hogy is mondta a múltkor egy számára fontos ember? Akkor csak legyintett rá. Az elkeseredés mozgatta a kezét. Úgy volt, hogy: Tedd amit tenned kell, tedd amit tenni akarsz. Csak csináld jól, csináld úgy, hogy holnap ne szégyenkezz miatta. Nem számít, mit mondanak mások. Ha te tudod, hogy jót tettél, ha büszkeséggel tölt el, akkor jól csináltad. Mindent megtettél, amit megtehettél. Ha feladod, csak mert mások úgy akarják, lehet, hogy mindened meglesz, ami mások szerint jó, de nem lesz semmid, ami téged éltet.
Felállt, ugrott egyet, a feje beleütközött a buborék falába. Nem szakította át, de biztos volt benne, hogy sikerülni fog.
MiMásképp - élt egy évet - 2023.október 20.- 2024. október 20. között - mondatták volna vele mások.
De ő nem más volt, hanem újra önmaga.
MiMásképp.
Született: 2023.október 20.
Él: ameddig élteti.

Megosztom mással