Ha nem is gondolkodom rajta, csak úgy eszembe jut, akkor is újra és újra képes vagyok meglepődni azon, hogy milyen régen szegődött mellém a gondolat: mi minden történik a világ más pontjain egy adott pillanatban. Hányan fordítják durván sorsát, akár mások legártatlanabb tisztaságban élt pillanatainak idején is. Hányan munkálkodnak kétségek nélkül akár napról-napra olyasmiért, ami sokkal inkább lesz valami ellen, mintsem valamiért.
Mintha sem az élet, de megélésének esélye sem lenne szent.
Mert mindig van hozzá elég érv, erő. S ha ráadásul adódik hozzá némi helyzeti előny, egy szükség mutatta, kihasználható rés, már éled is a nagyegészet gondolkodás nélkül figyelmen kívül hagyni kész szándék, ami mint valami magyarázhatatlan magnetikus vonzás, mérlegelésektől mentes, azonnali cselekvésre késztet valakit, valakiket, akiket nem ismerünk, így velük nem is számolunk. Pedig elérnek bennünket. Cselekedet-hatásaik eluralják élethelyzeteinket, keresztezik útjainkat, megnehezítik a létezést, keserítik az örömöket. Hát jobb, ha résen vagyunk, mielőtt emiatt saját kiábrándultságainkba gabalyodnánk.
hmmm…
Kiábrándultság… Arról gyerekkoromban el sem hittem, hogy közel kerülhet. Akárcsak a másé. Hogy olyan is lesz, amikor majd ki kell cselezni. Hisz állandóan kész voltam az ellenkezőjét, a lehetségest felmutatni. Voltam? Vagyok. Készen arra is, hogy a boldogtalanságnak, a szomorúságnak, az elkeseredésnek, a hitehagyottságnak már a jeleire is azonnali meggyőzés-gyógyírt hozzak. Mert mindig olyan egyszerűnek tűnt. A szükség bármilyen formájának orvoslása is.
hmmm…
Visszagondolva rá, elmosolyodom. Sokáig azt gondoltam, más is így van ezzel. Így – hiszem ma is, bár már tudom, közel sem mindenki. Hogy könnyű volt-e ezt érteni? Azt, hogy ezt kell megérteni? Nem. Egyáltalán nem. Már a sok más hasonló megérteni való miatt sem.
hmmm…
De vajon tényleg mást kell megérteni? Csak mert azt sugallják? Valami egészen mást, mint amit tudtam, éreztem? Amire mindig is képesnek tartottam magam? Valami mást, ahelyett, ami kézenfekvő, természetes, helyes, létező, előrevivő? Ahelyett, ami életigenlő?
Miért?
Miért is?
Mert visszapattan a szándék? Mert másra jobban érzékeny a fogadóközeg? Mert egyre többen magyarázzák neked, nekem, hogy az érdekek bármi emberit felülírhatnak? Vagy mert a helyzeti előnyök birtoklói sziklaszilárdságot mutatnak? Vagy egyszerűen csak azért, mert az állítás szerint az életben nagyjából úgyis, minden így működik?
hmmm…
Való igaz. Sokminden mutatja, hogy így van. Éljük is következményeit. S még csak azt sem mondhatjuk, hogy tanultság vagy intelligencia hiányában. Mert annak ellenére történik meg minden beleegyezés, a feladásokig sodró besimulás, minden felülkerekedő érdek érvényesítése. Aztán a gyermeki lelkesedés maradék darabkáinak letördelése. Legtöbbször önkezűleg.
A körülményeket okolva érte. Vagy a másikat. Aztán egyszercsak egymást.
hmmm…
Tanultság. Mennyiszer győzi le a józan észt?
hmmm…
Ne mondd, hogy nem. Másképp mindennapi kenyerünk génmanipulált vetőmagok emlékét, az adalékanyagok titkát nem hordozná. Nem lenne békeharc, antibiotikumozott állatok húsából asztalunkra kerülő táplálék. Tisztításra a víz nem szorulna, elég lenne az adott szó. A haszonszerzés nem részegítene, a jogokért való küzdelem nem keserítene. Mesterséges kórokozó fékevesztett útjára hogy indulhatna? Gyermeknek tanítóit bátorságra tanítani miért kellene?
hmmm…
Ez van. Hangzik innen is, onnan is, hamis igazához napi bizonyítékokkal szolgálva. Hat? Hat. Látom, tapasztalom. A szeretteken, magamon is érzem. Megborzongva figyelem, ahogy áldatlan beszüremkedése próbára teszi a józan észt. Sodrása erőteljes.
Tudom, tudod, tudjuk.
hmmm…
De tudni kevés. Ahhoz, hogy önmagunkhoz, egymáshoz, az élőséghez, a természethez méltók maradjunk, több kell. Gyerekek hallatják emiatt hangjukat világszerte. Egyre hangosabban. Nem gondolják, hogy ehhez még túl kicsik. A legtöbbjük egyébként tízéves kora körül nem kezdett volna a Föld sorsának megfordításáért tenni. S bár eredményeik óriásiak, nem elégségesek. Tudják. De nem adják meg magukat a kiábrándultságnak. Nem gondolják, hogy a bolygó problémáinak óriás hullámai könnyedén maguk alá ránthatná őket. Nem mutogatnak másra, nem kérdezgetik miért pont ők, ha mások nem…
hmmm…
Mennyi mindenkire nem hallgattunk már, jut eszembe most, hogy tudom, rájuk sem eléggé. Ha a baj elég távol van, furamód megnyugszunk. Sokszor még azt is elhisszük, hogy nincs. Csak nem kell már ennél is közelebb jönnie, hogy most végre értsük! Legalább annyira, ahogyan a helyesen cselekvők. Akikkel hiszed, vagy sem, már tele van a világ. Biztatásuk a reményt adó munkálkodás.
hmmm…
Szóval mégiscsak azt kell érteni, amit mindig is értettem. Mégiscsak azt kell igazán érteni. Minden visszapattanó szándék, minden felbukkanó érdektelenség ellenére. A törvényt is kijátszó ügyeskedések, a helyes szándékok visszaszorítása, az akadályoztatások, az emberi méltóság lelketlen megsértése, népek, népcsoportok kiszorítása, a gazdasági ellehetetlenítések, a hallhatatlan lélek tagadása, a természet törvényeibe való erőszakos beavatkozások, az élőség egyensúlyának veszélyeztetése mellett, egyszercsak összenézünk. Értjük egymást. Készek vagyunk jobb döntéseket hozni. Felemeljük a fejünket, előre nézünk.
A világra szabadított kór okozta veszteségből gyógyulunk.
Tenni akarunk.
Nem amiatt, amit látunk, érzékelünk.
Hanem azért, amit látni, gondolni, érezni, érzékelni, tenni, élni szeretnénk.
hmmm…
Igaz?
Katona Klári
Az írás hangoscikk formájában is elhangzik, itt találod:
Katona Klári
