Már nem tudom, hogy mikor történt, nyilván réges-rég, de az egészen biztos, hogy egy végtelenül undok téli reggelen, amelynek érkezéséről a telefon-vekker károgása értesített tapintatlanul, és sajnos „azon” az oldalon nyitottam ki a szememet, – valahogy hirtelen komolyan el kellett gondolkodnom azon, mégis ki lehet ez az alak mellettem... és ugyan próbáltam késleltetni a körülményekhez képest túlságosan is gyorsan érkező helyes választ, vagyis a másodperc tört része alatt kellett szembenéznem a faktummal: a párom.
Ettől, persze kicsit megijed az ember, félkómás státuszához mérten derekasan próbálja menteni a menthetőt, mondtam is magamban, hogy hát hiszen nem is horkol olyan nagyon, és hogy vegyük például, hogy nem ez a gyárilag elcseszett mintás pamut pizsama van rajta, hanem mondjuk a tavalyi marbellai barnaság... de nem. Mert amikor megint rákezdi a szundi-time utáni ébrentyű, a kinti ónos esővel kénytelen vagy a kétszerkettő józanságát is magadra hullatni.
Hmm.
Sejteni sem akartam, viszont pontosan tudtam, hogy – vége.
De tényleg megteheti-e egy nyúlós-nyirkos téli reggel, hogy eltegyen láb alól valami organikus, na jó! néha vegetáló, de mégiscsak létező szimbiózist, nincs az a katasztrófa, ami gyökerestül nyírja ki a létezést, de valószínűleg mégiscsak megteheti, mert meg is tette, mert a megette a fene az egészet falánk férge megállíthatatlanul zabálta tovább a mindennapokat. Minket. És engem.
Mert ettől kezdve ugyan nem nézted, de láttad, hogy sajnos elég rondán eszik, és ugyan keveset dohányzik, de akkor nagyon undokul fújja ki a füstöt, kurvára bénán vezet, és olykor elvéti az alanyi és a tárgyas ragozás közti alapvetést. Három hét múlva már el sem tudtam képzelni, mégis, hogyan érettségizhetett nappalin az ilyen, egy hónap múlva pedig biztos voltam benne, hogy tombolán nyerte a doktorátusát valami vármegye bálon, vőfély szakon.
Hát, nem is csoda, hogy lassanként – hirtelen – lakhatatlanná vált a közös élet, kibírhatatlanná minden, ami megszokott, és csak egy-egy villanásnyira ugrik be valami régi flash, hogy, mintha az előző kapcsolatodban is megintett volna ez a gondolat, de az már olyan régen volt, hogy talán nem is így történt. (Így történt.)
Mire a Mecsek déli lejtőjén kihajtott a kikerics, – ami a fejes saláta és a tojásos nokedli mellett köztudottan a tavasz első hírnöke – valahogy rájöttem, hogy csak a kivételesen önző disznók várják el értelmiségi feleségüktől, hogy akkor is vegetáriánus pempőket kotyvasszanak az őket leigázó cezaromániásoknak, ha azok alkalomadtán pacalt zabálnak a haverjaikkal, még jó, hogy nem kellett csadorban járnom a szerkesztőségbe, a huszonegyedik században, nem is csoda, hogy e-mailben értesítettem a címzettet, hogy a továbbiakban nix több sárgarépa, szója, borsó mixszel töltött karalábé, és a továbbiakban a közeli tibet-buddhista-jógakurzuson talál esténként, ha keresne, de jobb, ha nem.
Hmm.
Mire végre a fülemre akaszthattam az első pár cseresznyét, arra következtetésre jutottam, hogy nekem is jár a boldogság és hosszú, bonyolult terveket szőttem arról, miként lehetne meglépni egy-egy estére-éjszakára, persze úgy, hogy mire a ház népe felébred, otthon legyek. De a sárgabarack szezonra már óhatatlanul elpimaszodik az ember, mint Berija, és arról kezd álmodozni, hogy az az egy hét az Adrián még nem csapja földhöz a családot, szerveztem is magamnak valami kamu riportot Üzbegisztánba, csak talán a repülőjegy visszaigazolási kódját nem kellett volna a konyhapulton felejteni...
Mikor megjöttem, a szurdokhoz (vagy mihez) képest voltam kicsit csokibarnább a kelleténél, és az élménybeszámoló lett rövidebb a polgárilag elvárhatónál, és biztos csak a levegőváltozás, valamint az egyhetes megfeszített miatt hívtam az embert józsinak, holott már elég régen jános.
Hmm.
Amikor az oroszlán jegyében járt a nap, valamitől úgy éreztem, rögtön megfulladok az olvadó flaszter sűrűjében, és az nem létezik, hogy az lenne velem a célja a Jó’stennek, mármint megfullasztania hétköznapokban, de szerencsére csitul a kommunikáció, kis cetlikkel tudatjuk egymással a legszükségesebbeket. Kisasszony havában békés volt az egymás mellett élés. De megjött a kedvenc, a megnyíló égboltú kobaltkék-narancssárga égboltú október: még elmegy a póló egy könnyű blézerrel, de forrponton a színmámor.
És Mindenszentek előestéjén, amikor az évi rendes temetőriportomból hazajöttem, ott várt a kis levél a konyhapulton.
„Egy darabig még elnézi az ember azt az ismeretlen némbert, aki éppenhogycsak túlsúlyosan ott alszik mellette az ágyban, az is rendben van, hogy a lusta kurvája havi egy cikk megírása mellett nem képes törődni a családjával, hogy mindenkit vegetáriánus kosztra fog, de ő maga körömpörköltözni jár bizonyos kisvendéglőkbe, hogy valami hajdanvolt interjú-alanyával lógjon el egy hétre az Adriára, miközben azt hazudja, hogy Üzbegisztánban van, de annyira hülye, hogy kint hagyja a foglalási kódját a konyhapulton. Egyébként sem bírom már sokáig nézni, hogy magát valami alternatív feministának képzelve romkocsmákban múlassa az idejét. Úgyhogy elköltöztem.”
Hmm.
Lassan hűlt ki a kezed, amíg olvastad, de hirtelen ötlettől vezérelve léptél a könyvespolchoz, és emelted le a „Nagy hegyi tolvaj” című erdélyi balladáskötetbe rejtve tárolt, speciel az előző párodtól származó búcsúslevelet...
Mintha hasonlítanának... De erre majd csak két év múlva, egy végtelenül undok téli reggelen jössz rá, a telefonvekker károgásától ébresztve.
Láng Zsuzsa
